Csak egy rés a falon. Vissza lehet még építeni. Tégláról téglára. Ma még szenvedsz, mint egy kutya, de holnap már jobb lesz. Minden nappal jobb lesz. Nemsokára elkészülsz, és megint sérthetetlen leszel. Semmi nem fog elérni, semmi nem fog fájni. Olyan lesz, mint egy szupererő.

Advertisement

Őrület a mai nap, mellettünk, alattunk lakásfelújítás kezdődött, felettünk már egy éve zajlik. Csak én vagyok ilyen csóró, hogy képtelen vagyok legalább egy falfúrást prezentálni. Nem baj, holnap reggel előveszem a klopfolót és verem az asztalt, érezzék, hogy rántott húsra még telik.

Amikor úttörő voltam március 19-én mindig városi akadályversenyt rendeztek a dicsőséges 133 nap emlékére. Az akadályverseny részeként fel kellett kutatnunk egy-egy 19-es partizánt és kifaggatni forradalmi emlékeiről. Annyira nem volt nehéz, az egész városban két közismert “partizán” élt. Ők is csak hozzátartozói…

Sokáig csak zenefüggönyként működött. A kölök nyomatta ezerrel, ühüm, persze, persze, ühüm, mosogattam tovább rendületlenül, a fülemben meg láthatatlan füldugó, nem szép dolog, tudom, de igen hasznos, ha az ember lánya rendelkezik egy önérzetes tinédzserrel, aki zenei felfedezéseit tukmálja az emberre vacsorakészítés…

Advertisement

Ma csak úgy eszembe jutott az rettenetes vén banya, aki iskolaérettségi vizsgálat után behívatott a nevelési tanácsadó kis szobájába és kenetteljes hangon rákezdte, hogy neki is van fogyatékos gyermeke.... Itt kaptam sokkot, elsírtam magam, senki nem mondta, hogy Tomi fogyatékos lenne. Nem is volt az, de rettenetes, álszent vén picsa pár nap múlva képes volt üvöltve felhívni, honnan merem venni a bátorságot, hogy a környék legjobb általános iskolájába iratom be a fogyatékos gyereket.

15 éve volt, valószínűleg meghalt már, sajnálom, mert ha élne, a gyerek indexének másolatát 5 centis csíkokban tolnám le a torkán, műbőrborítással együtt természetesen. Nevelési tanácsadás, 1997, Budapest, VIII. kerület.